Douglas MacGregor stratégiaalkotásban és harctéri megmérettetésben is számottevő tapasztalatokkal rendelkező amerikai katonatiszt fogalmazott úgy a 2026. augusztus eleji geopolitikai fejlemények és célkitűzések elemzése során, hogy „a győzelem elbutít”. (szó szerint: „War makes the victor stupid”.) Fejtegetése szerint, aki veszít, az tudja, hogy miben tévedett és mit kell megtanulnia. Aki győz, az nemcsak a fejlődéshez nem kap ösztönzést, de rendszerint pillanatok alatt elhiszi magáról, hogy azért nyert, mert különb, magasabb rendű, mint akiket legyőzött. Sőt, az a sorsa, hogy mindenkor diadalmaskodjék mások felett. Márpedig akinek ez a hit beférkőzik a szemléletébe, annak bukása – MacGregor és amúgy a vállalati coach és stratéga Simon Sinek szerint is – garantált. A katonatiszt szerint a Nyugat, de legfőképpen az angolszászok és kiemelten az USA mai szemléletét ez alapjaiban meghatározza. Ez magyarázza azt, hogy az érdemi párbeszédet elutasítva a fegyveres megmérettetést választják, miközben saját erejüket felülértékelik, ellenfeleiket pedig lenézik.
Tulajdonképpen meg lehet érteni azt, hogy a Nyugat uralkodásra teremtett civilizációnak tekinti magát. A felfedezések kora óta sorozatosan világrendet meghatározó győzelmeket aratott. Az uralma alá hajtotta az Újvilágot, akárcsak Ausztráliát és Új-Zélandot. Az ipari forradalom olyan technológiai fölényt adott számára, hogy képes volt gyarmatosítani a nálánál jóval nagyobb Indiát, Kínát vagy Japánt. Esélye nem volt az ipari forradalom előtti társadalmaknak az érdemi katonai ellenállásra, még saját területükön sem. A második világháború végén az atombomba amerikai megalkotása és bevetése határozta meg a következő világrendet, amelyben a Szovjetunió összeomlásával lezárult hidegháborút végső győzelemként értékelte az USA.
Mint ezt nemzetbiztonsági stratégiái rendre tanúsítják: a célja az lett, hogy győztesként egymaga alakítsa a világrendet, hogy ne neki kelljen másokhoz alkalmazkodnia. Az USA stratégiái deklaráltan azt célozták, hogy soha egyetlen hatalom se válhasson a kihívójává. Ám gazdasági működése annak ellenére aláaknázta ezt a stratégiát, hogy a nemzetközi térben mozgó vállalataira minden joggal hatalommultiplikátorokként tekintett. Ezeken keresztül jutott betekintéshez (szinte) minden ország stratégiai folyamataiba, ezek szereztek pozíciókat a világ nyersanyagainak kiaknázásában, ezek szereztek befolyást hitelezéssel és befektetésekkel, ezek fejlesztettek világszerte meghatározó infokommunikációs és haditechnikát.
Ám a győzelem átka mindeközben mégis érvényre jutott. Érdemi kihívó nélkül a fejlesztéseknek egyre tisztábban a profitérdek szabott irányt. Minél specializáltabb, ezért minél drágább és minél nagyobb nyereségtartalmú– ám a harctéren egyre alkalmatlanabb, az új, olcsóbb technológiáknak kitett – fegyverrendszerek gyártására adott megrendelést a részvényekkel jutalmazott politika. Az alacsony nyereségtartalmú alkatrészek és termékek gyártása oda került, ahol a legolcsóbb volt a képzett munkaerő. Egy gyártósort leállítani egy pillanat műve. Újraindítani: rendkívül tőkeigényes és akár évek munkája is lehet. Bár Donald Trump első elnöki ciklusa óta az USA visszaiparosítása a legfőbb stratégiai célok egyike, talán a stratégia központi eleme, az áttörés még várat magára.
A győzelem átkát az a jelenség segítette érvényesülni, hogy az amerikai magángazdaság, valamint az amerikai társadalom- és világrend szervező politikai vezetés közötti korábbi összhang megbomlott: immár nem egymást támogatva, szerves egységben működtek. A geopolitikai szerepük miatt egyre inkább monopolhelyzetbe kerülő vállalatokhoz egyre több hatalom vándorolt át. A természetes személyekkel vetekedő politikai jogokat szereztek, magántulajdonukban van nemcsak a tőke, de a háborúban és politikai kommunikációban irányításban meghatározó technológia is. Ám a vállalati szférában természetes és egészséges nyereségelv társadalomszervező irányelvnek alkalmatlan: kiéleződő egyenlőtlenséget, társadalmi dezintegrációt eredményez. Strukturálisan, rendszerében gyengíti meg azt a társadalmat, amelyben a tisztán nyereségelvű magánvállalatok a politikai hatalom fölé emelkedtek.
Míg Nyugaton a magántőke áll a politikai hatalom fölött, addig a nem-Nyugaton a politikai hatalom nem engedi a magántőkét a hatalmi hierarchiában a társadalomszervező politikai vezetés fölé emelkedni. Kínában gyilkos versengés folyik a magánvállalatokban, ám az államszervező politikai hatalom betekintési joggal rendelkezik a vállalatok működésébe, és ha valamelyik túlontúl megerősödik, akkor azt a politikai hatalom visszanyesi. A nyereségelv érvényesülhet a vállalati szférában, de a társadalomszervezésben nem kap helyet. Nem is kaphat akkor, ha ki akar törni a geopolitikai alárendeltségből. Míg a győzelem a dezintegráció veszélyét hordozza, a legyőzetés az integráció kényszerét eredményezi az önmaguk meghatározására képes hatalmak, tipikusan civilizáció-államok esetében.
Éppen ezért igen találó volt Branko Milanovic megfogalmazása, miszerint kapitalizmusok összecsapásaként értelmezhető a nagyhatalmak versengése. Az egyensúly helyrebillenésére elvi lehetőséget adhat a Nyugat számára a magántőke – politikai hatalom eltérő viszonyai közötti megmérettetés. Erre utal az, hogy az amerikai szövetségi állam egyre jelentősebb mértékben vesz részesedést a stratégiainak tekintett vállalatok egy körében. A Cato Institute blogján megjelent írás szerint immár 30, a stratégiai nyersanyagokkal és a félvezetőiparral foglalkozó vállalkozásban jelent meg állami részesedés.
Hogy a strukturális – rendszerszintű – hátrány rendezéséhez elegendő lehet-e az állami pozíciószerzés egy stratégiai ágazatban, vagy hogy újabb irányokat vesz-e az amerikai politikai vezetés integrációs törekvése: ma még nem tudható. Magyarország vállalkozói szférája és politikai vezetése egyaránt hasznos következtetéseket vonhat le annak érdekében, hogy a társadalomszervezés és a magángazdaság prosperálása egymást támogatni tudja. Nagyhatalmak esetében is bukó recept, ha nincs összhangban egymással a társadalmi létezés e két meghatározó tengelye.